A darab tartalma:
Ami személyes, és ami szent
Ölbei Lívia írása az Ellenfényben
Egyetlen sűrű és végtelen, könnyű és nehéz, boldog és szomorú, kerek
és fénylő pillanat az Álomevők. Mint az alma: gurul,
megállíthatatlanul. Nem könnyű fölfejteni, hogy hányféle személyes
történetnek, apró eseménynek, hányféle mozdulatnak és elszánásnak
kellett összetalálkoznia az odaadó és megfeszített munkában - mint
valami gyújtólencsében -, hogy ez a különlegesen szép előadás
megszülethessen.
(...)
Az üres játéktérben nincs más, csak - a bal hátsó sarokban - az a
bizonyos ódon, csehovi szekrény: emlékekkel, tapasztalatokkal és
lehetőségekkel telegyömöszölve. Az alapszituáció öröktől fogva ismerős -
és lényegénél fogva, archetipikusan színházi: a kislány áll a szekrény
előtt, és édesanyja ruháit próbálgatva próbálgatja leendő, lehetséges
szerepeit. Ezt a próbafolyamatot bontja ki, viszi végig kristálytisztán
az előadás, amely hangulatában - menyasszony-vőlegény jelmezei és
összességében azt a sírva is nevető, nevetve is síró balkáni hatást
keltő zenéi által - talán Kárpáti Péter A negyedik kapu című
klezmerjátékának világát idézi. Ez is, az is - élni tanít. (És halni.)
Az Álomevők csupa test, csupa lélek, csupa gondolat; csupa humor, és
csupa líra. Az álom: maga a testetlen képzelet. Az evés: maga a kézzel
fogható valóság. A kettő között támadó feszültség hozza mozgásba és
gurítja, gördíti tovább - mint a fényes-piros-csábító piros almát - az
előadást. Sőt: a tudás - a vonzások és választások - guruló almája maga
az előadás is: kerek, édes, fényes. Közben a színpad fölött Jurij Lotman
szelleme suhan át: a linearitás és körforgás - mint a történetépítés
két, Lotman által leírt alaptípusa - egysége és különbözősége ritkán
érzékelhető olyan pontosan és szépen, mint Deák Varga Rita rendezésében.
A megállíthatatlan körforgásban megnyilvánuló törvény az, hogy a
kislány férjhez menésről álmodik. Hosszú fátyla - egyszerre habkönnyű és
ólomnehéz - mintha mutatná a számára öröktől fogva kijelölt utat. A
törvény az, hogy születünk, élünk, meghalunk. (És így, tovább. És megint
elölről.) A lineáris történet az, ahogyan végigcsináljuk. Én, te, ő: ki
így, ki másképpen. Az Álomevők a nagy körforgás sodrásában fölmutatja a
lehetséges variációkat. Menyasszonyok és vőlegények sorjáznak előttünk:
mind egyformák (szépek); és mind mások mégis. A szereplők játéka,
mindenkié külön-külön finom és árnyalatgazdag, széles érzelmi skálán
mozognak a dacos durvaságtól és szenvedélytől és leheletfinom
érintésekben és tekintetekben megnyilvánuló gyöngédségig.
„Számomra nem a személyisége (ti. az emberé), nem is a benne
megjelenő személyiség az, ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében.
(...) Az, ami szent, távolról se a személyünk, hanem épp az, ami emberi
lényünkben személytelen. (...) A tudományban az igazság szent. A
művészetben a szépség", állítja Simone Weil Ami személyes, és ami szent
című írásában (Pilinszky János fordítása). Az Álomevők az ember és a
szépség szentségét mutatja föl; személyesen. És amikor a végén tényleg
ehetünk az almából (a játékosok megkínálják a nézőket), akkor váratlanul
történik még valami. Sírásféle indul el valahonnan nagyon mélyről:
forrása a személytelen - forrósága és intimitása nagyon személyes.